Babits Mihály
TIZENHÁROM
PÁRVERS
1. Olyan rövid az élet! - Én
bucsut
mondok a nagy céloknak, és csak
ugy
2. irogatok már, mint aki
magában
beszél buvában, egy üres szobában
3. semmitse bánva. Ha valaki
hall,
nem baj. S ha senkisem hall, az se
baj.
4. Mivé ébredtem! Öregur vagyok,
ki
legyekkel csatázik és motyog,
5. tudja, hogy akármit mond, úgyse
használ,
és hogy amit mond, az nem is
igaz már,
6. mivel az ember, mint az álló
óra,
csupán egyszer mond igazat naponta.
7. s már énfölöttem elvonul a
nap...
Ugy nézem, mint a távozó hadat
8. egy cserbenhagyott őr, aki
magában
ül rossz sátrában, idegen
hazában.
9. s tünődöm: ki lát még, és ki
szeret?...
Engem az ellenség is elfeledt.
10. Öreg vagyok, de semmit el nem
értem:
vagyonom nincs, és
érdemem nem érdem.
11. Nem is törődöm többet
semmivel.
Kezem gyerekes
dolgokat mivel,
12. tudom, hogy nemsokára
meghalok,
mindegy, csak unt
szokásból gajdolok
13. cél nélkül, s arra is bágyadt vagyok
már
hogy e verset kissé
jobbnak faragnám:
...aki nem
szeret, annak jó lesz így is,
és
aki szeret, annak jó lesz így is...
1937.
---
Özönvizet, kőessőt, üstököst
nem küld
az Ur, ki emberek
fegyvereivel
veszítette el
hajdanta
Jeruzsálemet.
Mi szükség az Istenre? Hisz
elég erős az ember
is.
Felhőt csinál, gázat lehel
s napkelte és napszállta
közt
egy kisebb nemzet pusztul el.
Kuruc, tatár busulhat itt
ma még,
hajdu begyürheti a süvegét,
kifordíthatja a
köpönyegét,
káromolva apái istenét:
nem isten az aki nyakára
lép,
süket és néma talp -
még a bubánat sem él itt
tovább.
Isten talán megszánna még:
ember nincs szánni a
magyart.
És már azt kérdik tőlem álmaim:
milyen lesz magyar
nélkül a világ?
---
Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál
virágot keresek
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál
kedvesebb.
kit boldog lennék boldogan
tudni,
álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem
hogy az élete csupa
seb.
Fojtó szél verte zord mezőn
böngészve,
sirva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be
kevesek,
bús menekültek, mint magam,
s halálra
szántak, s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most
lábadhoz teszek.
Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha
már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága
szebb?
937.
---
Hadakozom a világgal s idővel
Óriásoknak
szegülök ellene
Jégverésben állok meztelen
malmok acél zugását
hallom
s remegő ujjaim közt görcsös tollam
szalmaszálam,
egyetlen fegyverem.
Magyarságom naiv gőgje fogytán
de
magyarság eredendő veszélyi
fejem körül feketén
tornyosodván,
szavaim súllyal és kínnal teremnek,
mint bölcsek
szemén a nehéz könnyek,
vagy sűrű mézga a beteg fa odván.
937.
---
Miért hazudsz, te fáradt öreg arc?
Én
nem vagyok még fáradt és öreg.
Felszántott mezőn legtermőbb a
rög
s vihar is mennyi verte, mit akarsz!
Hány tűnt év, mint elrontott régi
rajz,
hever a sár közt és szélben pörög.
Mit bánom! Amig
vásznam egy fikarc
maradt még, váltig újat bűvölök...
Sokat rontottam, s most
förtelmesen
elborult, és vacogva ültök az
aeroplánok árnyai
alatt.
De én csak pingálok
türelmesen
győzhetetlen, bár sohse győztesen,
míg a szél el
nem kapja rajzomat.
1939. elején.
