Babits Mihály

POSHADÓ KISVÁROS A ZÖLDBEN

A két fa közt a Mária-szobor
mint csipkés fülke zöld lombjaiból
imád Istent, s az égen a barokk
felhők arany cirádák s angyalok.
Régi présház »vinis hujatibus«
s bus kulipintyó fönn a dombtetőn
bitangul: az egész hegy gazban usz,
mely lábánál az ósdi temetőn
kiárad, és - mindent elöntve, vad
csőcselékmód - fullasztón összecsap.
Dult sírtáblák hányódnak odalenn,
mint kőtutajok a fűtengeren,
s még lentebb a városka, melyre sok
poéta mondaná, hogy épenoly
temető mint amaz, hol »lomb susog«
s fehér kövek közt fojton körbefoly,
poshadást rejtő kövek közt - de én
tudom, hogy ez is élet, mintahogy
élet a lomb amelybe belerogy,
sirban a féreg, sir fölött a gaz,
és akármire nézhetsz, élet az;
hegyen a szőllő, pincében a must,
s tekintsd a fölburjánzott juniust!
Ennyi élettel mit akar az Ur,
fakasztva egyre céltalan s gazul?
vagy kell a rossz, s kívánja Mária
hogy legyen miért imádkoznia?
vagy kell a jó, s árny nélkül isteni
ecset se tudna fényeket festeni?
Pedig nézd, nézd, hogyan fest! Szétszalad
egének abroszán az esti bor:
s most színes égen, arany fák alatt
maga sötét a Mária-szobor.

                    Az Est, 1928. dec. 25. 14. l.