Babits Mihály

JÁTSZOTTAM A KEZÉVEL

Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segítgetik
egymást egy messze életig.

   Még egyre látom csöpp kezét:
   úgy dolgozott mint csöppke gép
   a hímzőtűvel vánkosán:
   tündérfogócska - igazán -
   s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
   arany gyüszűt viselt az ujja.

Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!

   Nem vágy, nem álom, hanem emlék:
   jaj milyen rég volt az a nemrég!
   Tiz gyenge ága nyult felém
   és én izenkint tördelém:
   ó arany ágnak arany íze,
   arany fa arany ízü méze!

Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.

   Mert tündértest a pici kéz
   mely rózsás-meztelen igéz
   s a hely hol összeömlik ága
   mint csöpp csipő hajlása, drága
   vagy ujja láb és íze térd
   s akkor hogy arca hol? ne kérdd

mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!

   Csak egyszer lenne még enyém
   s kedvemre csókkal önteném
   szivesen halnék azután
   nagyobb örömmel ontanám
   kis ujjáért a csobogó vért,
   mint száz királyért, lobogóért!