Babits Mihály
ISTEN
KEZÉBEN
Keresztény makáma.
Mint a régi szentek száján írt szalag
kilóg - úgy e versből e prológ.
Egy középkormélyi theológ -
gondolhatta, gondolom - (nem skolasztikus talán, - ki üvegből fújja
várát színtelenre - hanem kinek üveget fest lelke szennye kinek
minden régi szó egy régi kép, - testi misztikus talány, - mert az
eszme hűs, átlátszó, tiszta, színtelen üveg - s csak a test a
misztikus, vak, s szennye szín és bűne szép) - egy ily ős
poéta-doktor: nagy palást, tanársüveg - bájos régi doktorom -
gondolhatta, gondolom - úgy mint én diákkoromban - pécsi kis
templomban, - volt török mecsetben, pillér rejtekén, zöldet látva,
szédelegve illatsúlyos tömjénfüsttől, ideges gyerek,
szegény, - nézve nagy bizonytalan, hogy az oltár gyertyája füstöl, -
láthatatlan száll a füst, hőn-olajzó gyertyapára: - látni mégis,
mert mögötte... reszket az... aranyangyal... lábaszára... -
elcsavart barokk lábszára, sűrűn arannyal eresztett, mint hőforrás
forró fürdejében gőzringatva reszket meztelen. -
*
»Elhiszem, mert esztelen.«
-
Kép a szó és test a kép és szó szerint
a régi Irás, hogy az Ur saját alakját adta volna az ősagyagnak,
istenképet az embernek, bár az Isten testtelen. - Testtelen és
képtelen - testtelen, mert végtelen - végtelen és kezdtelen - -
elhiszem, mert esztelen - (gondolhatta, gondolom) - esztelen, mert
végtelen, mint maga mélye az anyagnak. -
Igy: »Az Ur kezében élünk«...
ez egy óriási Kéz szószerint, - testi kéz és végtelen tárt
tenyerén mozgunk mi aprók - (képzeld bájos doktorunkat kúszni
tupri méltósággal - a hüvelyk alatti bütykön... ilyet tán már
álmodtál... - vagy szép nőt kínál a Nagy Kéz: ízes étket drága tál)
- szószerint - test szerint -: mind az Úr kezén mi aprók, szende
szentek, ravasz rablók, - én... te... mind... - (ez egy óriási Kéz)
- itt úgy mint Amerikában, mindenütt a tenyerén, mert mindenütt van
az egész - mindenütt van minden sejtje, minden sejtje végtelen -
(képzelem, mert képtelen) mindenütt épen tenyérrel emel e nagy égi
Kéz. -
Néztél már kacsot nagyítón? ujja
vastag, ránca mély, pórusokkal árkos. - Képzeld most, hogy pórusa
tágul, ránca szétmegy, kék ere mállik - szerte híznak ujjai; s nagy
nagyítód távolítva már a kéz egy sárga táj, nyúlt, alig hullámos,
mind a láthatárig - és e sárga tájon minden-minden rajta - egy-egy
tornyos város, mint egy cifra torta - hegy.. kazal... víz... nagy
hajó - messze sínen éjhált waggon... szaladó masinatáltos - itt úgy
mint Amerikában... rajta fellegkarcoló - rajta jár, ki merre
megy - mindenütt van: ezer-egy - minden alatt, mindenütt e sárga Kéz
térdem alatt pécsi kis templomban - (gondolám diákkoromban) -
kóruson, földszinten, rajta térdel minden néki hódoló - szinte
rémlik üvegárnya, füstbe, levegőbe, - hogy a szószéket,
papostul, tartja lebegőbe - s talpa alatt a pillérnek rajza terped e
tenyérnek - messze málló jósvonások nagy mementó »M«-je
vásog - minden alatt e nagy »M« láttalan és sejttelen -
mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó, - mert egy teljes
végtelenség minden isten-sejt-elem - végtelenbe vastagodva Isten
minden ujja szétáll, - olyan nagy, hogy meg se látod, mert csupán a
határt látod s ez határ nélkül való. E tenyérnek bőre színén mozog
hát a féregember nem mint egy kató bogár, mely ujjról-ujjra sétál:
még a szomszéd pórusig sem álmodhatik sejteni...
Ó, ha egyszer ez a nagy Kéz le találna
ejteni!
- Vagy leejt, ha meghalok? -
(Szédülten diákkoromban - pécsi kis templomban - szédültem és
reszkettek az aranylábú angyalok). -
Ó, nem ejt, hová is ejtene le, - ahol
őrt nem állna tárt tenyere? - Hanem minket, akik itt, - kívül húsa
végtelenjén, - végtelenje színe fennjén - kivirágzunk egy kicsit, -
egyenkint e roppant - kéz a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe
roppant - és szorít, szorít, szorít - úgy mint rég a bájos Doktort,
a középkorit: előbb szemét elborítá, - aztán lelkét kiszorítá, -
aztán húsát szétporlítá - aztán-aztán mindmaig - őrli-őrli
csontjait...
