Babits Mihály

ESŐS NYÁR

                        I.

Mint egy ország levert forradalom után,
   oly csöndes ez a nap.
Vacognak a füvek, s az ágak fenn a fán
   gyáván bólintanak,
ha elleng köztük a halk inspektor, a szél...
   Az égből is csupán
szűken szűrődik át valami szürke fény
   az ónos cenzurán.
Micsoda nyár! Talán kezdődik már az ősz.
   Korán vénül az év,
mint csüggedt férfi, kit korai gond redőz...
   A házeresz csövén
könny ül, s a kerti sok kisírt szemű virág
   úgy néz föl a csigás
fűből, mint akiket nem enyhít semmi más,
   csupán a zokogás.
Mit ér a zokogás? Ugyis meghal a nyár.
   Ugyis meghal az év.
Pár hétre még talán kijő a napsugár...
   Az is csak haladék.
A legvirágosabb ősz is a télbe visz...
   Szép lejtő is leránt...
Lesz még tavasz, de az más tavasz lesz, s nem
   emlékezik miránk.

                        II.

Most ujra megered az eső, kopogó
   zajjal, s az ég olyan,
mint a félárbocra eresztett lobogó:
   úgy leng, alacsonyan.
A szél meg hangosabb s füvek és fák között
   parancsokat kiált.
Ők szótfogadnak, mint ijedt ujoncsereg:
   »jobbra át!« »Balra át!«

»Mily parancsuralom, milyen fegyelem ez,
   micsoda hadsereg,
amelyet a gonosz hadvezér egyenest
   a halálba vezet?«
- kérdem, és minthacsak egyszerre magam is
   közöttük állanék,
amint hajlongnak és egyhelyben állva is
   mennek az ősz felé...

Éltem félszázadot, de már nem élek én.
   Léptem nem visz tovább.
Csak annyit mozdulok, amennyit hajt a szél:
   gyakorlom a halált
veszteg, száműzve, és várva itéletem,
   mint a sztoikusok,
a Császártól, kinek nyarából életem
   elejtve kicsuszott.