Arany János

FELÉD, FELÉD...

Feléd, feléd, te drága lélek,
   Repülnek bús fohászaim,
Magányomban veled beszélek,
   Ölelve képed' karjaim.
Unalmas század minden óra,
   Mely nem körödben röppen el
Haj, nem talál más nyugtatóra
   Kivűled e vérző kebel.

Ha dallok, gyászos a víg ének;
   Sértik szivem lágy hangjai;
Érzem: víg-percim eltelének,
   Közelgnek a bú napjai.
Mérföldek nyúlnak el közöttünk,
   Eltilt idő és messzeség:
Oh - ... a frigy; mit kötöttünk
   Fog-é, fog-é majd élni még?

Ha majd derült élet körében
   Neked kedv és öröm virúl,
Ha majd kiesb táj édenében
   Feléd vidám hajnal pirúl,
Ha boldogságodat tetézni
   Ifjak szerelmért esdenek:
Fogsz-é a multra visszanézni,
   Hol oly csekélyek mindenek?

Ha élte rózsa-hajnalában
   Imádód majd előtted áll
S forró szerelme lángzatában
   Szivével szívedért kinál,
S tűz és erő, kedv és reménység
   Dereng az ifju arcain -
Gondolsz-e vissza egyszer csak még -
   Andalgva a mult kinjain?

A társas élet víg körében
   A víg májusi esteken,
Járván az alkony hűs csendjében
   Árnyas, virító kerteken:
Ah, mily könnyű lész elfeledni
   Egy oly kietlen, bús telet,
Hol csak tüskét lehete szedni,
   Hol elfagy a lángképzelet!

Ah, összevetve majd a multat
   A víg jelennek bájival, -
A bánatost, ködbe borultat
   Az új öröm rózsáival:
Ki fog vádolni, Lányka, hogyha
   Felejted az örömtelent: -
S kezed kinyujtod a rózsára,
   Éldelve a kedves jelent?

Én nem vádollak: csak szivemnek
   Emésztő lángját vádolom:
És égi üdvét egy telemnek
   Öröklő télben
gyászolom.
Tavasz, nyár, ősz, - mit ér nekem már, -
   Volt egy telem: szebb, mint tavasz.
Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár,
   Ah - volt, - de többé nincsen az!

(1840)