MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Arany János

A RODOSTÓI TEMETŐ

Vess lángot előttem, éjjeli szövétnek,
Képzelet! s világits éjek éjjelébe;
Messze, határin túl sok rabszolga népnek,
Hozd a kis temetőt lelkemnek elébe:
Hogy lássam az éjet, mely ottan feketűl,
Halljam a csöndet, mely szent hamvak felett űl.

Hol a kéz, hol a kéz, aki fölemelje
Sírjokról a követ: egy nehéz századot?
Hol van a szellem, ki életre lehelje
A szivet, ha régen, régen elhamvadott?
Ah! Midőn a hű szív porrá vagyon válva,
Feltámasztja-e más, mint a költő álma?

Éjfél van. Az eget, néhány csillagával,
A Mármora tenger kebelén ringatja;
Egyhangu morajjal dalt susog magában,
Mint bölcső felett a szunnyadozó dajka;
És az ég szemei, az a néhány csillag,
Az álommal ők is alig-alig birnak.

Elsohajt a lágy szél, mely a tavaszt hozza,
Elsohajt a vízen és a partra téved:
"Ébredj, fű-fa, ébredj!" halkan ezt sugdozza, -
S ime, fűben-fában megmozzan az élet;
Megmozdul az élet, felül, a kopáron:
Csak alant a sírban örökös az álom.

Ők alusznak ottan, a számkivetettek.
Idegen hazának földe tesped rajtok.
Elhagyák honukat, a soká védettet,
Melyet pártos önzés megtörött, lehajtott.
Elhagyák a szép hont, őseik lakását,
Hogy ne látnák annak végső vonaglását.

Ott vártak sokáig, noha nem reméltek.
Nem volt kitől várni, csak a véletlentül.
Hazájok szerelmét, ezt az örök mécset,
Kebelök mélyében ápolgaták szentül;
Addig ápolák, hogy annak is vége lett;
Eltemeték egymást, idegen part felett.

Ám hívek maradtak az utolsó percig,
És szabadok, nem mint a hon többi népe. -
Most a kis csoport sir már fel sem ismerszik:
Új meg új tenyészet rendje nőtt fölébe,
És, hogy föl ne leljük a nehány szent házat,
Földig egyengette egy zsarnoki század.

Éjfél van a sirban, éjfél van felette;
Búg a Mármora, búg, tompa lágy morajjal.
Hirtelen szél támad, a hullám felretten:
Zúg a Mármora, zúg, riadalmas zajjal;
Zúg a tenger, az ég tűz szemei nyilnak,
Haragosabb fényre gerjed minden csillag.

Egyszersmind keletről, hol a nagy Isztámbol
Mélyen alszik, mint az elgyötört rabszolga,
Hős alak közelget; arca, szeme lángol,
S megharsan beszéde, a sírokhoz szólva:
"Fel, fel, ti halottak, éjféli menetre!
Rákóczi Ferenc hí, a szabadság lelke."

És amint a szózat ereje megdördült,
Lenn, a süket mélyben, tompa visszhang éled,
Mintha most riadna serkentőt az a kürt,
Mellyel idéz majd az utolsó itélet:
S emelkednek onnan, erőre hajolva,
Sötétlő alakok, mint megannyi fejfa.

Szótlan seregelnek fejedelmök mellé
Hívei, kik egykor vele halni jöttek,
Kikben a mult század lelke megismerné
Csákit, Zait, Mikest, Pápait, és többet;
Radalovics papot, kiknek, mig napja múl,
Nem a neve hangzott - szive vert magyarúl.

"Miért buslakodtok, némán vesztegelve?"
Hallatszik megint a fejedelmi szózat,
"Nincs többé bilincsen a szabadság nyelve,
Mint az ég haragja, oly hangosan szólhat,
Hogy, mint nyárfa lombja, mit az ősz letarlott,
Reszketve lehulljon, ha ki van még, zsarnok.

Nem érzitek-é a körülfolyó léget,
Mint emel, mint éleszt, mint ragad magával?
Fölvet az ár; a föld egyre alább mélyed...
Vitetünk, száguldó szélnek rohamával.
Vigan, ti halottak, ti számkivetettek!
Most mindenki vígad, csak az ármány retteg.

Vigan, ti halottak! fel, az ős Budára,
Honnan visszatiltott egy százados átok;
Még áll, még erős a nagy királyok vára,
Még tisztelve néz rá élő unokátok;
Még van szív kebelben, és erekben van vér,
Mit az eldőd büszkén sajátjának ismér."

Fel, fel!... És mint vésztől űzőbe vett felleg,
Gyorsan úsz az égen a kicsinyded tábor;
Szellemtestöket, mint lobogó lángnyelvet,
El-elkapja mintegy a szél s viszi távol,
Majd halomra sepri, majd elmossa őket,
Valamint a félénk, bujdosó felhőket.

Alattuk a völgyek, erdők néma lakja,
Mik szállást az éjnek oly örömest adnak,
Alattuk a Duna csillámló szalagja,
Városok, helységek, sorra elmaradnak;
Nem soká feltűnnek a budai ormok,
S a Mátyás nevéről neveztetett csarnok.

Csend van a tetőkön, csend a völgy lapályin,
Megszűntek zajogni akik ottan élnek;
Nyugszik durva kövén vagy selyem párnáin
A test, tarka bábbal játszadoz a lélek:
Gyötrelem, kéjelgés, szerepök felváltva,
Ez kunyhókba siet, az dús palotákba.

Most, amint a sírok hős népe közelget,
Dobban a nyugvó szív és sebesebben ver;
Egy álom magaszt fel minden földi lelket:
Őket látja, őket hallja minden ember;
Túlvilági álom ez - nem szabad holnap
Emlékezni rája gyönge halandónak.

De nyomát bevési a lélekbe, mélyen,
Oda, honnan a vágy, a sejtelmek jőnek,
Mik diadalt ütnek a számvető észen
És megváltoztatják rendjét az időnek,
Hogy megáll az elme, mint egy bomlott gépely
S bámulja a lelket csodás ösztönével.

Oda vési nyomát e magasztos álom:
Képei ködmását, hangjai visszhangját,
A lejtő csoportot fenn, a magas váron,
S dörgő éneklését, a szabadság dalját,
Melyből a szeleknek szózatos fuvalma
Ezeket hozá el a veszendő lantra: